A tűrőképesség határán!

már 18 2011

Év végi, utolsó horgászatom nem sorolható a leghétköznapibb túráim közé. Nincs sok víz az országban, ahol 2010 utolsó napjaiban, közvetlenül a jég beállta előtt is lehet nagy pontyokat fogni. Nem véletlenül megyek évek óta ilyen idő tájt Merenyére, ha egy kis extrém kalandra vágyom. Most sem volt ez másként (bár sokan a Merenyei tavat a könnyebb vizek közé sorolják – ezzel soha nem értettem egyet). A nagy halsűrűségnek köszönhetően szinte mindig lehet halat fogni – bár nem mindegy, hogy mekkorát. Mivel a tó egész évben nagy horgászérdeklődésnek örvend, meglehetősen kiokosodtak itt a nagy pontyok, és nem egyszerű őket megfogni. Főleg nem a lehűlt vízben, amikor már nem aktívak!

A helyválasztásom a tó közepére esett, mivel itt a mélyebb és a sekélyebb részeket is meg lehet horgászni. A helyet ismertem, többször horgásztam már itt. A stratégiám szerint két bottal a keményebb részeket,kettővel pedig az iszaposabb helyeket vallattam. A papírforma szerint – amikor a víz hőfoka alig éri el a 3 Celsius-fokot, és a halak a vermelésre készülődnek – az iszaposabb részeken kell próbálkozni, de mivel Merenyén az elmúlt évek tapasztalatai nem ezt mutatták, a múltra „hivatkozva” a kemény részeket is horgásztam.

A téli vízállás miatt a vízmélység picit kisebb volt a megszokottnál. A bójákat 1,9–2,4 méter mélyre helyeztem. Egy dolog miatt mindig bizonytalan voltam ezen a részen: a parttól viszonylag messze, 250–300 méterre vannak az ígéretes ha tartó helyek. És bizony sokszor jártam már úgy, hogy a köd vagy a nagy szél bonyolította a horgászatomat. Mivel az uralkodó széljárás itt általában észak-északnyugati,ami pont keresztbe fújja a tavat, ilyenkor nem egyszerű csónakkal közlekedni. De itt láttam a legnagyobb esélyt a halfogásra, így nem volt más választásom: tetszik vagy sem, ha nagy halat akarok fogni,meg kell próbálni!

Mivel megérkezésemkor szép idő volt, majdnem 14 Celsius (szél nélkül), szép, nyugodt peca ígérkezett... Bár az előrejelzések 120 km/h-s szelet jósoltak, –10 fokkal és nagy havazással, én ezt kizártnak tartottam. A végszerelékeimet most sem bonyolult módon készítettem el. A főzsinórt illetően a szokásos 0,35 milliméteres Fox Aquos fehér színű változata tökéletesen megállta a helyét, mert bár kissé sprőd, mégis meg felelően nyúlik, és kiváló kopásállósággal bír. Előtétzsinórt, mivel nem indokolt, nem szoktam használni Merenyén, viszont a Leadcore-t (másfél méteres hosszban) soha nem hagyom ki. Szerintem, ha az előkénk közelében az ólom fölötti rész nem fekszik teljesen a mederfenéken, ahogy megérzik a rutinos öreg pontyok, azonnal odébbállnak. Ezzel természetesem nem szeretném azt mondani, hogy másfél méter Leadcore nélkül nem lehet nagy pontyot fogni, de érdemes odafigyelni a részletekre. A horgászfelszerelésünk utolsó méterein sok minden múlik!

Előkének a megszokottnál kicsit hosszabbakat használok, akár 50 centiset is. Itt a legjobban a Fox Snare névre hallgató, 15 libra szakítószilárdságú zsinór vált be. Az előkéről tudni kell, hogy rendkívül lágy, viszont süllyedő. Ám, hogy tutira menjek, ólompasztát is szoktam használni. A horog tekintetében általában az Arma Point SSC-t és az SSSP-t alkalmazom, bojli mérettől és a csali felkínálási módjától függően. A csalizásnál három botot egy szem 20 milliméteres süllyedő és egy szem 16 milliméteres Flying (lebegő) bojlival, egy botot pedig egy szem 18 milliméteres süllyedő golyóval kínáltam fel a merenyei pontyoknak. A csali választásnál sem estem túlzásba: két ízvilággal készültem, az egyik az itt már oly sokszor bizonyított I. B saját készítésű Monster-Liver, a másik pedig a nemrég debütált Monsters Paradise gyári bojli volt. A csalik vonzóbbá tétele érdekében, a behúzás előtt, saját dipjeikbe és pordipekbe mártottam a felcsalizott előkéket.

A botok bevetése után, néhány óra elteltével megérkezett első decemberi pontyom, egy nyolc kiló körüli töves! Majd szépen sorban, egymás után jöttek a halak, no nem kapitálisak, túlnyomó részben 5–9 kiló közöttiek.

Ahogy teltek a napok, sorra kaptam az ismerőseimtől az infókat, hogy nagyon rossz idő közeleg. Jól van, gondoltam magamban kint a stégen, a majdnem 14 fokos, napos a szél a hóval, hazamegyek. Még dolgom időben nézelődve, majd ha jön volt itt, mindenképp szerettem volna egy 15 kiló feletti példányt fogni. Ám egyelőre csak a kisebbek jöttek. A harmadik napon a reggeli órákban sikerült megszákolnom egy közel 13 kilós tükröst, melyet hasonló társa követett. Nagyon örültem a halaknak, mivel napról napra jöttek a nagyobbak. Már csak egy probléma volt: mivel egyedül voltam, és a fényképezőgépem állványát otthon felejtettem, Brunyit pedig még nem tanítottam meg fotózni – nem tudtam halas képeket készíteni... De hamar megoldás született. Tite barátom éppen a lakókocsiját javítgatta a túlparton, így felhívtam telefonon, hogy lefotózná-e a halaimat. A válasz egyértelmű volt: ha kijövök érte, természetesen lefotózza.

Átmentem a túlpartra, s mire visszaértünk a helyemre, mintha egy másik évszakban jártunk volna: hatalmas szél, szállingózó hó, tarajos hullámok fogadtak. A botok szanaszét hevertek a stégen, a pontymatracom a vízben volt, a stégtől úgy ötven méterre. Egymásra néztünk: te jó ég, itt a világvége!? Szinte negyed óra alatt megfordult a világ, és minden előjel nélkül. A halak gyors fényképezését követően még gyorsabb rendrakás következett, mert tudtam, ha a szél tovább erősödik, nem kell már vízre mennem. Tehát gyorsan frissítettem a botokat. Ám nem bíztam a véletlenre, előkerültek a 35 milliméteres golyók – addig fogtam eleget, már csak egy nagy hiányzott!

A harmadik botom újrahúzásánál már nehezen birkóztam meg a méteres hullámokkal, és a feladatot a szinte vízszintesen szakadó hó is nehezítette. Még soha életemben nem láttam hasonló jelenséget, félelmetes volt! A pillanatok alatt érkező hidegfront miatt a levegő hőmérséklete folyamatosan csökkent. Az utolsó botom újrahúzásánál már két pulóver, két nadrág, thermo kabát és sapka is volt rajtam. Pedig egy órával előtte még egy szál pólóban élveztem a decemberi nap sugarait...

Majd a negyedik bot letétele után, a bójától kifele jövet, 100 km/h-s szélnél, hóviharban, méteres hullámok között egyszerűen megállt a csónakmotor, a parttól mindegy száz méterre. Most mi legyen? Fejet lehajt, evezőt megfog, és irány a part! De úgy beöltöztem, hogy szinte mozdulni sem tudtam a ruháktól – ezen a ponton úgy éreztem, a tűrőképességem határán állok. Végül mintegy fél órányi evezés után sikerült elérni a partot! A karomat nem éreztem, az arcom szinte lefagyott, a kezemről nem is beszélve... Abba már bele sem mertem gondolni, mi lesz, ha valamelyik botomon kapás jön, és esetleg rá kell menni a halra. Tudtam, ha nem enyhül a szél, életveszélyes és kockázatos lesz a mutatvány. És csak egy igazán elszánt horgász megy vízre ilyen körülmények között. De jöjjön, aminek jönnie kell – gondoltam magamban.

Az est beálltát követően picit enyhült a szél, s a motorom működött (megbízhatónak persze nem neveztem volna), így ha nagy hal érkezik, én mindenképpen menni akartam rá! Röviddel éjfél után ejtős kapás következett – mondanom sem kell – a jobbos botomon, aminek a behúzásáért úgy megdolgoztam, és ami a legmesszebb volt. A kontaktust a partról felvéve a hal meg sem mozdult – ekkor már tudtam, hogy ez lesz, amiért jöttem. Csónakba be, irány a hal, majd fölé érve, a nagy súlyt érezve tudtam, hogy nem kicsi. Szépen, öregesen, lassan úszott a csónak körül, és nem akart a mederfenéktől elszakadni. Körülbelül 15 perces fárasztást követően lefordult a horogról... Nem hittem el. Legalább láthattam volna, hogy nagy harcos. mekkora volt. Egy világ omlott össze bennem! De a bója közelében voltam, így kis hezitálás után visszatettem a szereléket, majd egy-két marék bojlival ráetettem, és bíztam benne, hogy nem volt egyedül a nagy harcos.

Hajnalban ismét kapás jött, ugyanarra a botra. A forgatókönyv hasonló volt: a hal nem mozdult, csónakba szállás, és irány a ponty fölé! De ezúttal szerencsésebb voltam, pár perces fárasztást követően sikerült megszákolnom a túra halát, egy 18 kiló feletti, gyönyörű tükröst! Az sem tudta lelohasztani a lelkesedésemet, hogy a majdnem –7 fokos hidegben kifogyott a gázpalackom, ami a sátorfűtést üzemeltette. Hát, nem volt melegem. Sőt, inkább úgy mondanám, szinte csontig ha tolt a hideg. De nagyon boldog voltam! A reggeli ébredéskor tudatosult bennem, hogy ismét lesz havas-halas fényképem, mivel majdnem öt centi hó esett az éjszaka. Első dolgom volt, hogy megkérjem a tógazdákat a halam megörökítésére. Majd a tükrös a lehető leggyorsabban visszakerült a fagyos vízbe.

Visszagondolva: 2010-ben a legkeményebb túrám volt ez az utolsó, de megérte, mert Merenye ismét felejthetetlen élménnyel gazdagított. A Fox szerelékek ilyen körülmények között is bizonyították helytállásukat, és a Monster-Liver most sem hagyott cserben! Úgy gondolom, kellően megdolgoztam ezért a halért, és jó ideig fogok emlékezni rá! Ha ezek után lehet ilyet írni, mindenkinek hasonló élményeket kívánok!

Csörgő Tamás

Imperial Baits Team